A Kuny Domokos Múzeum antik szobormásolat gyűjteménye

A gyűjtemény története

A másolatgyűjtemény a Nemzeti Múzeumben az 1880-as évekbenAz Ifjú kentaur érkezése TatáraA Nílus érkezése
A Nílus beemelése az emeleti kiállítótérbeA zsinagógaépület a felújítás utánA tatai zsinagóga megmentése
Az 1870-es években az akadémikus régész, Pulszky Ferenc az antikvitás legjelentősebb szobrairól készült gipszmásolatokat vásárolt a Nemzeti Múzeum számára. Ezek a másolatok jelentették a később megalapított Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményének magját, amelyet fokozatosan újabbakkal egészítettek ki, és a kezdeti időkben csak alkalomszerűen gyarapítottak eredeti műtárgyakkal: a 19. századi felfogás ugyanis az volt, hogy a múzeumoknak az egyetemes kultúrát, a világ minden szegletének fontos alkotásit kell gyűjteniük – ennek szellemiségétől vezérelve vitte Thomas Bruce is Londonba az ún. Elgin-márványokat. Mivel a század végére a legjelentősebb antik műalkotások már Európa különböző múzeumaiban voltak elhelyezve, a milleniumra megnyitandó Szépművészeti Múzeum csak másodvonalbeli alkotásokat vásárolhatott volna. Ehelyett amellett a megoldás mellett döntöttek, hogy a legkiemelkedőbb szobrok és domborművek hajszálpontos másolatain keresztül tárják a nagyközönség elé az antikvitás (valamint a gótika, reneszánsz) művészetét. A szobormásolatok olyannyira központi helyet foglaltak el a múzeum koncepciójában, hogy az épületre kiírt tervpályázaton győztes Pecz Samu helyett Schikedanz Albert elképzelése valósult meg, mivel az övé a gyűjtemény jobb bemutatását tette lehetővé. A szemléletmód azonban hamar megváltozott – jelentős fordulópont volt 1908, amikor a múzeum megvásárolta Paul Arndt német műgyűjtő 135 darabos szobrászati gyűjteményét – és a „másodvonalbeli” eredeti műtárgyak fokozatosan a háttérbe szorították az „egyszerű” másolatokat. Az ezeket bemutató Antik csarnok végül csak az 1920-as évekre nyílt meg. A II. világháború idején a szobormásolatok jelentős károkat szenvedtek, és ezután a látogatók már nem láthatták újra a megrongálódott gipszalkotásokat.

A gyűjteménynek ma helyet adó épület a tatai zsidó hitközség zsinagógájának épült a 18. században, amely 1861-ben, Wechselmann Ignác átépítése nyomán nyerte el mai romantikus stílusú arculatát. A világháború után a holokausztot túlélő kisszámú zsidó közösség nem tudta fenntartani az imaházat, ezért eladták azt a Komárom Megyei Tanácsnak, amely az épületet felújíttatta. Az 1970-es években az antik másolatok gyűjteménye a Szépművészeti Múzeumból a Művelődési Minisztérium, a megyei és a városi tanács támogatásával a tatai múzeum kezelésébe került, és a volt zsinagógaépületben 1977 októberében megnyílhatott az ezeket bemutató kiállítás.

A másolatok mindenben hűen követi az eredetit, azzal megegyező méretben és állapotban készültek. A kiállítás páratlan művészettörténeti jelentőséggel bír, ugyanis lehetőséget ad rá, hogy a Londontól Athénig, Párizstól Berlinig elszórva föllelhető páratlan alkotásokat egy időben, egy helyen láthassa az érdeklődő.


A gipszmásolatok

A Berlini Királyi Gipszöntöde bélyege
Kiváló tulajdonságai miatt a gipsz a mai napig kedvelt szobrászati alapanyag, amelynek másolatkészítésnél a műanyagok felfedezéséig szinte kizárólagos volt. Az eredeti szobrokról először gipsz segítségével negatív mintákat vettek le, majd ezek segítségével öntötték ki szintén gipszből a pozitív másolatok darabjait, amelyeket ezután gondosan egymáshoz illesztettek. Minél nagyobb és összetettebb volt az eredeti szobor, annál több „alkatrész” készült róla. Mivel az elvékonyított gipsz nem képes megtartani a saját súlyát, a szobor darabjait fém merevítés tartja egyben.

A 19. században több neves másolóműhely foglalkozott az egyetemes szobrászművészet alkotásainak másolásával, termékeiket pedig gyakran látták el az öntőműhely bélyegével. A gipszmásolatok a korban óriási népszerűségnek örvendtek, egyetemi szakgyűjtemények,múzeumok rendeltek belőlük, olykor akár több száz darabot. A gipszmásolatok az eredeti hű bemutatása mellett alkalmasak voltak arra is, hogy a töredékes szobrokat, szoborcsoportokat anélkül rekonstruálják, hogy az eredeti darabokat egészítsék ki, vagy bemutassák a szobrok eredeti antik színpompáját.


Az antik szobrászat

Az emberiségnek veleszületett igénye, hogy céltól függetlenül valamilyen módon ábrázolja az őt körülvevő világot és benne az embert: már Lascaux és Altamira pálcikaemberei is erről tanúskodnak. Mindenkor, minden kultúra megteremtette a maga művészetét. Mégis a görög szobrászat vált azzá az eszménnyé, amelyhez későbbi korok alkotói újra és újra visszanyúltak, ám sokszor félre is értették, értelmezték. A görög ihletettség azonban már a rómaiak esetében sem jelentett szolgai másolást, bizonyos jellegzetes vonásokat csak az antikvitásban találhatunk meg.
Színezési rekonstrukció fényfestés-eljárással


Ezek közül talán a legfurcsább és a legszokatlanabb a szobrok festése. A legtöbbünkben élő kép az egyenfehér antik márványszobrokról az antikvitás embere számára ismeretlen volt: ők a mindennapok tarkaságát látták visszaköszönni rajtuk. Ezek a festékanyagok az eltelt évszázadok során jórészt lekoptak, de tüzetes vizsgálattal, illetve a modern tudomány eszközeivel a nyomaik kimutathatók.

Szintén furcsaságként hathat számunkra, hogy a görögök a szobrászokat nem tartották művészeknek. Ennek bizonyítékai azok az előkerült számadások, amelyek az építkezéseken dolgozó mesteremberek javadalmazását tartalmazzák: a szobrászok fizetése ugyanis pontosan ugyanannyi, mint azoké a kőfaragóké, akik a falak kőtömbjeit formálták meg. Ezen túl a legtöbb esetben a szobrászok műveiket nem a művészi önkifejezés szabadságával, hanem a megrendelő pontos utasításinak betartásával készítették: az újítani tudó és merő alkotók (Polükleitosz, Praxitelész) neve ezért is maradhatott az utókorra, hiszen műveik szokatlanságuk révén elemi hatást gyakoroltak a kortársakra.

A görög szobrászatnak három nagy periódusát különíthetjük el egymástól (ezek természetesen tovább oszthatók rövidebb szakaszokra, és az átmeneti korszakok sem élesek), valamint jelentős hatással volt a római ízlésre is, amely egyfajta „negyedik korszakként”, a görög ideák továbbéléseként is felfogható.

Archaikus kor

Habár már az ókori keleti civilizációk is alkottak művészi igényű szobrokat, sőt ezek (elsősorban az egyiptomi) hatottak is a görög szobrászatra, az mégis kivívta magának az elsőséget az utókor szemében. A görög szobrászat kezdetét stilizált agyag- és kőszobrok jellemzik. Ezekből alakulnak ki a Kr. e. 6. századra az archaikus kor jellemző típusai, a kurosz (’ifjú’) és koré (’leány’) ábrázolások. A kuroszok mindig mezítelenek, jellemző rájuk a frontalitás (a test egy középen húzott képzeletbeli függőleges vonallal két szimmetrikus félre osztható) és a halvány archaikus mosoly. A korékat ezzel szemben mindig vastag, zsákszerű ruhában ábrázolják, tartásuk pedig sokkal természetesebb. Ezekre is jellemző az archaikus mosoly, és loknikba fogott hajviseletük is jellegzetes. Ezek a szobortípusok áldozati adományként készültek, ahogy erről több ránkmaradt felirat tanúskodik.

Klasszikus kor

Miközben a görög seregek végzetes vereséget mértek a perzsákra, és ez a győzelem biztosította a hellének politikai vívmányait, egy másik, láthatatlan győzelem is végbement: a művészet forradalma. A szobrok archaikus frontális geometriája felbomlott, és az ábrázolásmód elindult a realizmus felé. A két láb már nem egyenlő mértékben tartja a test súlyát (kontraposzt), és ezt az aszimmetriát a többi testrésznek is követnie kellett (ponderáció). A klasszikus korban a művész az emberi testet naturálisan ábrázolja, de idealizált formában.

A korszakban megindultak a nagy állami építkezések, és ezek a szobrászoknak is jelentős munkát adtak. Ekkor készült el többek közt az olümpiai Zeusz-templom, illetve az athéni Parthenón. A görög templomépítészet jellegzetességéből fakad a hozzájuk kapcsolódó alkotások megformálása is. Az oszlopokon nyugvó párkányzatot kívülről metopék, belülről frízsor díszítette. A párkány fölött az épületek két rövidebb oldalán található a háromszög alakú timpanon, amely alakjából fakadóan speciális szoborkompozíciót igényelt, létrehozva a fekvő, térdeplő, ülő szoborlakokat.

Hellenizmus

A korabeli ismert világ nagy részét meghódító Nagy Sándor nyomán a görög (hellén) kultúra birodalma szerte elterjedt. Halálával birodalma széthullott, és területén számos kisebb-nagyobb királyság alakult ki, amelyekben ez a görög hatás keveredhetett a helyi hagyományokkal, különféle regionális stílusokat hozva létre. Központi hatalom híján az állami megrendelések megszűntek, jelentős építkezések csak egy-egy lokális központban folytak, ezek azonban sokszor nem kevésbé voltak grandiózusak, mint a klasszikus kor templomai: pl. a halikarnasszoszi mauszóleiont az ókori világ hét csodája között tartjuk számon. Mivel ebben a korban már nem csak a fogadalmi szobrok készültek magánmegrendelésre, a portrészobrászatban megjelent az egyénítés. A művészi ízlés is megváltozott, a klasszikus kori idealizált témák és az ábrázolásmód a visszájára fordult, a hellenizmus a klasszikus stílusnak minden tekintetben az ellentétét mutatja be.

Római szobrászat

A római szobrászat, mint a legtöbb művészeti ág, a görög művek utánzásával kezdődött – mi több, eleinte dél-itáliai görögök elégítették ki a római megrendeléseket – és később, hozzátéve a rómaiak eltérő látásmódját, a két hagyomány szerves egységéből egy korábban nem létező stílus jött létre annak ellenére, hogy a görög eredet végig megfigyelhető a művészetükben. A szobrászatban ez azt jelenti, hogy bár átvették a görög típusokat, az egyénítést, a portréábrázolást a rómaiak fejlesztették teljesen realistává, ahol az esetleges idealizálásnak már nem esztétikai, hanem politikai funkciója volt.



Irodalom:

Overbeck, Johannes: Geschichte der griechiscneh Plastik. Leipzig: Hinrichs. 1857.

Szentesi Edit: Szobrászattörténeti másolatgyűjtemények a Magyar Nemzeti Múzeumban a 19. század utolsó harmadában: I. Pulszky Ferenc görög szobrászattörténeti másolatgyűjteménye.
Művészettörténeti értesítő, 55 .évf. 1. sz. 1-94. o. 2006

Zádor Anna–Genthon István (szerk.): Művészeti lexikon I–IV. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981–1983